Csapdák hálójában.

Kalapács János blogja

 

Facebookon is fellelhető írásaiból

Felsőfokú tanárképzés s a változatlanság

Sziasztok!

Ijesztően sokan, ma is úgy gondolják, a pedagógusnak elegendő a hagyományos technikákat alkalmaznia, amelyek évszázadokon keresztül megfelelőek voltak.

A technikákat lassan minden magyar állampolgár képes egészen pontosan leírni, kezdve attól, hogy a pedagógus osztályterembe lépésekor vigyázz állásba merevedik az osztály, egészen addig, hogy a házi feladatot bejegyzik a gyerekek a füzetükbe, vagy bepötyögik a mobiljukba, s egy újabb vigyázz állás keretezi az egészet. A bibi az, hogy már több mint száz éve fokozatosan megkérdőjeleződik ennek a hagyományos szerepjátéknak az érvényessége.

Miközben változásokat szeretnénk, valójában ragaszkodunk ugyanazon kereteinkhez. Adjuk le az anyagot, feleltessünk, osztályozzunk, buktassunk és dicsérjünk.

A tanóra a tanulás szervezése alatt még ma is nagyrészt munkaformákra gondolunk, nem egy elérendő célra (amelyről sokszor ugyan keveset tudunk, nagyrészt fogalmunk sincs előre, hogyan fogjuk elérni, de elérjük).

A tanárjelöltek az egyetemen megtanulják a munkaformákat, hány fajtája van az értékelésnek, és azok milyen fontosak. Tanulnak hozzá neveléstörténetet, fejlődéslélektant, pszichológiát s sok érdekes dolgot, amelyekből levizsgázgatnak, a gyakorlatokon jó esetben megismerkednek a különféle adminisztrációs technikákkal is, és irány az iskola.

Ahol két megoldás van. Vagy elsajátítják, vagy elhagyják a pályát.

A múlt s a jelen

A rendszerváltás előtti és utáni években, az országban sok, heterogén minőségű felsőoktatási intézményben szerveztek pedagógusképzést. Összesen 33 intézményben. 16 állami egyetemen és 10 főiskolán tanult a pedagógusjelöltek 85 százaléka. Emellett két egyházi egyetemen, három egyházi főiskolán, továbbá felsőoktatási alapítványi és elenyésző számban magánintézményekben is folytattak pedagógusképzést. A széttagoltságra jellemző, hogy voltak olyan intézmények, ahol csak egy-egy pedagógus szak volt. A hangszeres és a szakmai tanár szakok teljes skáláját nem számítva, kb. 130 pedagógus szak működött, egyre fogyó hallgatói létszámmal.

A képzés a nagyszámú, önálló, részleges autonómiát élvező intézményben mindenféle rendszeres központi eredményességvizsgálat vagy más kontrollmechanizmus nélkül zajlott.

A tanárrá képzés felelősei és legaktívabb közreműködői hagyományosan a neveléstudományi és pszichológiai tanszékek, intézetek, valamint a tantárgy pedagógusok. A részleges autonómia azt jelentette, hogy a képző intézmények többségében szigetként működtek, kevés befolyással, érdekérvényesítő képességgel az „egészre”.

A kísérlet, s annak bukása

Az akkori magyar kormány 2004 júniusában elfogadta a nemzeti Bologna-stratégiát s 2005-ben törvénybe is iktatta.

Innen indult a kísérlet.

Évekre, úgy látszott, eldől, hogy a korábbi, duális képzést felváltja az új szerkezetű, többciklusú felkészítés. A szabályozási dokumentumokban megjelent számos új, a pedagógusképzés átalakítását célzó rendelkezés, köztük az egységes kompetenciák meghatározása, amely a rendszer problémáira is reagált, és amely szemléletében újszerű képzést vázolt fel. A legfontosabb szerkezeti változás az volt, hogy tanári szakképzettség a többciklusú képzési rendszer második képzési ciklusában, az u.n. mester fokozatot nyújtó képzésben szerezhető. Az első szakasz a tanárképzés szempontjából tisztán az adott szak szakterületi ismereteit nyújtja — minden hallgatónak egyformán.

A döntést nem előzte meg a tanárképzés egységes egyetemi szintű átállása, ezért aztán a főiskolai képzések mesterszintre emelése mindössze annyit jelentett, hogy az átalakítás nem egyetemi, hanem főiskolai szinten valósult meg.

Eleve kérdéses volt, hogy az egymástól minőségileg, missziójukat, infrastruktúrájukat, személyi állományukat tekintve, szinte összehasonlíthatatlanul eltérő intézmények képesek-e azonos kritériumok szerint pedagógusokat képezni.

A gyorsított menetben, különösen a módszerek kikísérletezése területén szinte percről percre hoztak olyan kevésbé átgondolt döntéseket, amelyeknek a megalapozottságát azonnal tovább kellett javítani.

Következményként, a bolognai átállás elvileg az európai fejlődés főáramába helyezte a hazai pedagógusképzést, gyakorlatilag azonban az új elemekkel a felsőoktatás számos szereplője nehezen vagy egyáltalán nem tudott megbarátkozni.

Vissza a „dagonyába”

Ezért aztán a bologna felszámolásán s a régi szisztéma visszaállításán senki sem csodálkozott, sőt egyesek egyenesen visszakövetelték a „dagonyájukat”.

Meg is kapták. A tanárképzés 2010-ben visszaállt a több ciklusú képzésről az osztatlan képzésre, benne a sok-sok újszerű elemmel.

Ettől persze – a már ismert elvárásokra is tekintettel a tanárképzésünk színvonala sem nem emelkedett, sem nem romlott.

Mintha megállt volna az idő.

Egyetemeinken s a volt főiskoláinkon, néhány érintett, a változtatásokat évtizedek óta sürgető egyetemi oktatót nem számítva, változatlanul, változatlan, elöregedő oktatói-, személyi állománnyal, csendesen zajlik az élet.

A tisztességes gyakorló pedagógusok mindenkor érzékelik a változások szükségszerűségét. Szeretnék rendszeresen tovább képezni magukat, de az előző bejegyzéseimből is látható, hogy az ezzel járó tanulást, többletterhet idő hiányában nem vállalhatják fel. Így aztán kevesen tudnak mit kezdeni az élethosszig tartó tanulás elvével, önerőből pedig képtelenek megvalósítani a tanulásfejlesztés új gyakorlatát, a tanításközpontú oktatásról a tanulás tanítását célzó képességfejlesztésre való áttérést.

A probléma kezelése

Külalakban, lózungokban mindig is jól álltunk. A mai pedagógus továbbképzések, a politikai lózungok címekben elég hangzatosak, tartalomban azonban eléggé hiányosak. Itt is akadnak azért előre mutató kivételek.

Alig jutott eszébe egy-két döntéshozónak pl. nagy számban bevonni a továbbképzésekbe azokat a pedagógusokat, akik már bizonyították nyitottságukat, tanulási motivációjukat és eredményességüket. Ebbe a körbe tartoznak hagyományosan az alternatív iskolák tanítói, tanárai, a hálózati tanulásban, a tanodákban aktívan résztvevők, az NFT – HEFOP pályázataiban érintett pedagógusok, s a csoportként nehezen azonosítható, de a tantestületekben és a helyi közösségekben ismert és elismert „jó pedagógusok”.

Alig jutott eszükbe, hogy a szigetként működő jó gyakorlatokkal rendelkező oktatási intézményekben folyó munkát érdemes lenne országos szintre emelve pl. képzőközpontokká alakítani.

A tanárképzésben tapasztalható változatlanságnak már most súlyos ára van. Minél tovább várakozunk annál súlyosabb. Egyelőre rejtély, ki vagy kik fogják felvállalni a társadalom előtt azt a minimum 20-25 évet, amely szükséges lenne a valódi változáshoz.

--------------

 Megjegyzésem:

 

...jámbor dolgaimban is

didereg a lélek

bennük észrevétlenül rejtőznek

a semmiségek - (szőke)

 

Az írás jó, nem tagadod meg önmagadat... leírod János, amit látsz és tapasztalsz.

Ez eddig rendjén is lenne, ám a gyakorlat, kicsivel árnyaltabb, hol meg épp összemosott is, no- és meg kiéleződötten is elkülönült problémákat szül. Valami van – mondhatnám – de nem a igazi. A felvett tantárgyakon át a Neptunig van probléma bőven. Bizony az oktatók egy része- a maga tantárgyait tartja a legfontosabbnak, ugyanakkor párhuzamosan adják le az órákat egy másik részen, aztán keresztezik egymást az előadások, így félórát itt tölt, félórát meg másutt a tanuló (pláne a levelezőn), hogy mindenhol eleget tegyen az elvárásoknak. Kicsit olyan az egész, hogy a sok bába közt elvész a „gyermek”! Vitatkozhatnék, de az őszinte szót, mindig a hatalom veri keresztbe. Így lett szar a helyzet, mert a politika mindenbe beleavatkozik. Csak kapkodhatod a fejed- kimondani az igazat meg nem lehet, mert hiába a tanárhiány, kiadják az utat egykettőre. Pedig lenne mit tenni az oktatásban is és a gyakorlatban is... és nincs is ki pótolhatja (felvállalni sem meri az elcseszett idő miatt) a megoldásokkal járó még 20-25 évet pláne, így még sokáig az marad, ami most van!

Mint ahogy jól meg is fogalmazod:

„Eleve kérdéses volt, hogy az egymástól minőségileg, missziójukat, infrastruktúrájukat, személyi állományukat tekintve, szinte összehasonlíthatatlanul eltérő intézmények képesek-e azonos kritériumok szerint pedagógusokat képezni.”

Pedig a lényeg (a kutya itt van elásva)! És- ha már végzett pedagógussá lett valaki, akkor jön a neheze – bizony!

Minden tanárnak azt kellene a szeme előtt tartania, hogy a munkájának az értéke annyi, amennyit átad a gyerekeknek, amennyit a gyerekek befogadnak, és ezen nemcsak a tananyag mennyiségét értjük, hanem a tudással, tanulással kapcsolatos szemléletet is. Hiába tudja a tanár kiválóan a tananyagot, ha nem tud belehelyezkedni a gyerekek gondolatvilágába, ha a korosztálynak megfelelő szakmódszertanból semmit nem tud, mert akkor ez a tudásátadási folyamat nem lesz hatékony. A szaktanár feladata, hogy segítse elő a gyerekek tudáskonstrukcióját, és teremtsen ehhez megfelelő feltételeket, például a diákok elmondhassák saját elképzeléseiket, tervezhessenek kísérleteket, vitatkozhassanak, legyen lehetőség arra, hogymáshonnan is szerezzenek ismereteket, például az internetről, és ezekről szintén beszélhetnek.

Ez utóbbi azért is fontos, mert figyelembe kell vennünk, hogy megváltozott a világ és benne a pedagógus szerepe is. Már nem ő az ismeretek egyedüli forrása a tanórán. Ellenben fontos szerepe van abban, hogy a gyerekek máshonnan származó ismeretei értelmes rendszerbe szerveződjenek.

A tanítandó gyerek érdekében szakítani kellene a tanárképzés egyes területei közötti szembenállással!

Egyik tényezőt sem szabad kiragadni, a másik fölé helyezni! Ez olyan, mint a tudomány, amely nem tud előrehaladni elmélet nélkül, de az elmélet csak elmélet marad, ha nem fejlődik a technika és nem tudjuk gyakorlati módszerekkel az elméletet igazolni.

A tanórán a tanárnak mind a fő-, mind a mellékszakjából – teljesen mindegy, milyen képzést kapott az adott szakból – teljes értékű tudást kell nyújtania.

Az érettséginél sem veszik figyelembe, hogy mivel mellékszakos tanár tanította az adott tárgyat (így a mellékészakos tárgyból nem eléggé képzett), a gyerektől is kevesebb tudás várható el.

Az iskolavezetés, a szülők és a társadalom mind azt várja el, hogy minden tantárgyat teljesen képzett tanár tanítson.

Ez a rendszer kicsit olyan, mintha az autóvezetőnek a jobbkanyart kiválóan megtanítanák, de a balkanyart csak kezdő szinten, mondván majd a jogosítvány megszerzése után a forgalomban megtanulja tökéletesen bevenni a balkanyart is.

Ebből is érzékelhető, hogy ez nem eléggé átgondolt rendszer

A tanárképzés reformját mindenképpen az érintettekkel együtt, a tanártársadalommal, az iskolavezetéssel kell újragondolni, mivel ha az érintettek nincsenek bevonva az őket érintő döntési folyamatba, és azt nem érzik magukénak, akkor igyekeznek ellehetetleníteni a rendszer működését, vagy mint sok más törvény esetében, teljesítik, de csak papíron.

Példa erre, hogy a hivatalos statisztikákban az érettségin például úgy jelenik meg a természettudományi tudás szintje, hogy az kiváló, ugyanakkor a felsőoktatásba belépő hallgatók kémiai, fizikai, matematikai tudásszintmérése teljesen mást mutat... és itt már megint egy regényt lehetne írni a problémákból.

Ahogy megjegyzed János, a problémák kezelésénél: „Külalakban, lózungokban mindig is jól álltunk. A mai pedagógus továbbképzések, a politikai lózungok címekben elég hangzatosak, tartalomban azonban eléggé hiányosak.”

„Rejtély”, így is rejtély marad, „hogy ki vagy kik fogják felvállalni a társadalom előtt azt a minimum 20-25 évet, amely szükséges lenne a valódi változáshoz.” 

 

Szőke Emil:

Nem csöndes örömmel...

 

...békém oda!

 

mert

harc van - de oka

el is takarva – de mondva

térmértéke

célnak adva: a jó galaktika

„fényév az idő sora”

helyszínt váltott most minden ura...

 

gesztus - ó jaj!

 

Nem csöndes örömmel csak pórázra

vett

egyszer majd kétszer

...és százszor mára

...és csillagot játssz a fénnyel

...és kanyarulatain az idővel is kibabrálna

- rágörbül a szája -

hogy

dideregve

tetszés szerint bírna itt marasztalásra

 

Lám: gonoszkodó kénye

erővel érdeke

rá fintorok száza

már szorongásra rázva -

 

így is örömre

(bár rémületes hujjogása)

járja csak járja

zene szól ropva tánca

- kelleme szabályait vele hágja -

kivel mára

a régi rendek szerint dajkálna –-

 

u.i: - „Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, és megtalálja a munkát, amit szeretni fog.

- Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.”

(Szent-Györgyi Albert)

 

2018. 02. 19.

Oldal: "A felsőfokú tanárképzés s a változatlanság"
Az igazi gyémántot nem kell ragyogtatni - © 2008 - 2024 - jellem-ismeret.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat